Csak egy átlag téli hétköznap... az Alföldön

Nem vagyok egy nagy blog író. A grafomán hajlamomat bőven kiélem a Földgömb magazinos cikkeimben. Ezt a blogot is az újságos publikációk nyilvántartására használom. Nincs bajom a blogolással de természetfotózásban nagyon nehéz dolog ez szerintem. Míg egy évben a jobb fotósoknak is legjobb esetben 4-6 képe sikerül olyan minőségűre amiről írni lehet addig felesleges heti rendszerességgel kitenni írásokat. (Kivéve persze azok akik notóriusan eljárnak fizetős lesbe, mert ott a fénykép egy termék, amit a vásárló megvesz, és így erről valóban lehet heti rendszerességgel blogot vezetni, vagy netes fotós csoportokat telefosni jégmadaras, szarvasos, sasos, szalakótás, bankás, vércsés, kuvikos képekkel, itt a kulcs pusztán az hogy a vevő hányszor megy el a madárfotó boltba madaras képért ). Ugyanakkor pedig a fotózás hétköznapi életéről, a megfigyelő, terepbejáró utakról valóban érdemes lehet blogot vezetni. Az ismerőseim közt sokan teszik ezt, ami szerintem egy jó dolog. Most én is ezért teszek kivételt, és írok le egy napot. Mert vannak olyan napok amik valóban érdemesek lehetnek arra, hogy azokat megosszuk.

Azt mondják az okos emberek, hogy a leghatékonyabb alvás este 10 és hajnal 4 közt történik. Így ha hajnal 3 kor felpattannak a szemeim és érzem, hogy kialudtam magam az minden bizonnyal annak a jele, hogy indulni kell valamerre. Az elmúlt 5-6 év fotós projektjeit számomra mindig egy-egy részletesen kiépített, előkészített munka folyamat jellemezte. Megfelelő tájolású lesek építése, tereprendezés, látványtervezés és etetés. Minden projekt alatt a menet közben felmerülő problémák megoldása. Ebből következik az, hogy passzív időszakban ha nincs hova indulni akkor nem is megyek, nem is indulok el. A 2017-2018 as télre nem terveztem statikus helyszínt. Úgy gondoltam, hogy mobil lesből majd rá-rápróbálok erre arra. Ez azért jó mert nem kell elköteleznem magam egyik terület felé sem azok közül amiket előszeretettel, gyakrabban látogatok.

Az hogy napi szinten kijárok bringázni és távcsövezni  télen, hóban is kellőképp inger és mozgás gazdag napokat garantál. Szóval ha ahhoz van kedvem hogy sportoljak akkor azt teszem, ha pedig egy kis lesezős madármegfigyelésre vágyom akkor azt is választhatom.

Január 25-én hajnal három környékén pihenten ébredtem. Elfordult a fejemben az a képzeletbeli kapcsoló aminek hatására úgy döntöttem kiülök egy kicsit a hó tetejére megfigyelni, mobil lesből, és ha szerencsém van még akár képet is csinálhatok. Tudtam , hogy napkeltekor ami 7:16 ra esett már a lesben kell ülnöm. A hőmérő -4 fokot mutatott, de az előrejelzés napos időt ígért. A megmaradt hó ígéretes fényviszonyokat jósolt előre. A hótakaró kedvező hatása a képre, hogy a talaj felől érkező zöld vagy barna reflexiókat  felváltja a szép, alulról derítő fény. A feladat nehézsége ugyanakkor szintén a hótakaróban rejlik. A hóra kihelyezett mobil les nagyon hideg. A lesben ülő ember nagyjából fél óra alatt teljesen átfagy. A megfelelően hőszigetelt test ellenére a lábfej és a comb valamint a fenék környéke kínzó módon, fájdalom szerűen képes fázni. 

Ezen a 3 réteg zokni, a több réteg nadrág és a kispárna sem nagyon segít. Van viszont egy jó hír, napközben, főleg ha jó a mozgás a les előtt akkor a benne ülő képes elviselni a hideget, mert amit lát az olyan szórakoztató, hogy ez mellett a fagyoskodás csak egy ártalmatlan mellékhatássá töpörödik össze.

Hatóra előtt ügyesen kerülgettem a helyszínre vezető (csak gyalog megközelíthető) úton a mélyebb pocsolyákat. Leírhatatlan hangulata van a sötét, semmibe vezető útnak ilyen korai időpontban. A hátamon a mobil les, két kezemben a kis szék, a fényképező. Hasamon a hátizsák. Együtt szintén jó kis súlyt képviselnek. A  traktorok által összevágott félig latyakos, havas úton óvatos lépésekkel kell keresni a megfelelő nyomvonalat. 30 perc séta után megérkeztem. A mobil lest olyan csendben fel tudtam állítani, hogy a nem messze éjszakázó ölyv a helyén maradt. Beültem. A szélcsend a les belső terében érdekes megnyugvást hoz szinte minden beülés alkalmával. Ez most is így volt. Résnyire ki is nyitottam a lesből 3 irányba néző megfigyelő nyílásokat. 

A horizonton lassan elő bújó izzó Nap látványa a fagyos, havas tájban érdekes, némiképp ellentmondásos érzéseket ébreszt. A csillag, a földi élet forrása. Minden élet forrása. Az én életem forrása. 

A lomhán emelkedő napkorongban egy egerészölyv ébredezik.

A legkorábban ébredő vadászok az egerészölyvek és a rétihéják. Előbbi faj képviselői nagy számban figyelhetők meg a téli tájban, a lucerna földeken tevékenykedő pocok állományra vadászó egyedek őrfákon vagy  a földön ülve várják ki a napi betevő zsákmányukat.

A kékes rétihéják a hótakarót pásztázva vadásznak. Gyors, fordulékony mozdulatokat követően csapnak le.

Miután csalival nem készültem mára kénytelen vagyok 270 fokban körben szemlélődni, és a közelre érkező állatokat megfigyelni, esetleg lefotózni.

A mellettem lévő fán őrködő ölyv megbízható őrszemem. A helyre esetlegesen megérkező ember láttán gyorsan odébb áll. Így ha látom, hogy zavartalanul ül biztos lehetek abban, hogy nem jár ember a közelben.(Ez akkor lehet érdekes ha olyan helyen ülök ahol esetleg hajnali vadászatba kezdenek. Szép dolog a természet, meg is halnék érte biztos valamilyen formában, de nem úgy, hogy vadászok átlőnek a lesemen velem együtt. A les elrejti az embert, az emberi szem elől is.) Amikor az ölyv nem ül felettem akkor a hátam mögé többet figyelek. Ilyenkor a 270 fok helyett 360 fokban figyelek körben, viszont ebbe a irányba fotózni a lesből nem lehet.

Az ébredő téli Alföld. Őzek kaparják és legelik a repce levelét a vékony hó alól. Nyulak tevékenykednek. Hollók incselkednek egymással hatos csapatokban járva. Róka oson a távolban. A háttérben pedig Magyarország legmagasabb hegye a Mátra szintén hóval fedett csúcsa emelkedik.

A nagy távok miatt nehéz dolgom van. Távcső híján a teleobit emelgetve próbálok távolabb ülő madarakat határozni.A körben történő folyamatos megfigyelés és a obi emelgetése együtt elég fárasztó móka. Közelre nagyon nem jön állat. Az emlősök érzik az ember szagot, a madarak pedig a hó tetejére kitett zöldes barna lesnek nagyon nagy bizalmat nem szavaznak.

Nagy távolságban elrepülő fiatal sast észlelek. De ahogy meglátom, el is veszítem. Hiába kémlelem, feltehetően a földre szállt le. Az oldalt elhúzó madarak némiképp könnyebben észre vehetők, míg a szembe érkezők nehezebben mert érkezés közben drasztikusan kisebb felületet mutatnak, amit távcsővel is, szabad szemmel is nehezebb észrevenni. Nagyjából emlékeztem arra hol veszítettem szem elől a sast, és ezt követően azt a környéket figyeltem célirányosan.

Rövid várakozás után elő is került a fiatal sas, és a jó hír hogy pont felém tartott. Láttam már sok sast megérkezni, közeledni az elmúlt 8 évben, de még mindig nagyon jól feldob az ilyen látvány. Izgalmas, főleg hogy hóban, ilyen sík terep felett azért még én is ritkán látok hasonlót megfelelően kis távolságból. Egy ilyen madár, nyitott szárnnyal két méter felett van. Vadászat közben gyors és nagyon jól manőverezik. A téli tájban közlekedve, helyváltoztató, terepfelderítő üzemmódban azonban lassú, aminek hála  hosszú  ideig figyelhettem a megérkezését. A "hosszú" alatt persze relatív másodperceket kell érteni. Nagyjából 15 másodpercet. 15 másodperc szembe repülés egy parlagi sastól igazi ajándék.

Nagyon közelre, mellém ült be a sas, fák takarásában ugyan de nagyon meglepő távolságra. És ami a legfurcsább volt, hogy alig egy perc elteltével egy jóval öregebb, hatodik naptári éves madár is megérkezett. Az öreg sas (jól láthatóan domináns) territórium foglaló viselkedése okán a fiatal madár gyorsan odébbállt. Ültem a lesben, félig meddig remegve az izgalomtól és azon mesterkedtem, hogyan tudnám mozdulatlanul kikapcsolni a telefonom mp3 lejátszóját, amiben most is korábbi Morning Show* adás szólt. Sok mindenre fel voltam készülve, de arra, hogy két méteres madarak fogják egymást zavargászni a lesem előtt arra őszintén szólva nem.

A telefon a les egyik belső tartójában volt, a fülhallgató vezetéke átnyúlt a lesen így aránylag nagy távot kellett átmozognom úgy hogy azt a sas ne lássa meg. Egy ilyen öreg sas sokkal érzékenyebb a mozgásra. Nagy nehezen sikerült megoldanom a feladatot. Hang és erőteljesebb mozgás nélkül. A tűző napon lévő hó és a les belső sötét terének kontrasztja miatt a madár feltehetően nem látott be az én privát mozgási terembe.

Pár erősebb szárnycsapás és némi ügyetlenkedés után elfoglalta végső pihenő helyét. És megkezdte a vendégeskedést nálam, ami 35 percre sikerült. Érdekes módon nem az én irányomba figyelt a legtöbbet, hanem az ellenkező irányba, de szerencsére sikerült róla olyan képet is készíteni ahol felém néz. Az ellenkező irányba néző időszakot pedig kihasználtam: a lesben történő mozgásokat ez idő alatt végeztem. Ha egy sas nem felénk néz...nem lát minket. :)

A nyugalomban lévő öreg tollruhás (átszineződő) sas káprázatosan szép volt a hó által jól körbe derítő fényben. Modern korunk természetfotó áradata közben egyre inkább elterelődik a figyelem a képek minőségéről, a jól megválasztott perspektíváról, a fényről. Nos e blogbejegyzést illusztráló képek is nagyon messze vannak a jótól, de az tény, hogy a hó képre gyakorolt pozitív, derítő hatása mindegyik felvételen tetten érhető.

Van ebben a tájban valami nehezen megfogható, félelemmel teli szépség. Vad közeg de közben mégis kedves barát. Az elmúlt hét évben láttam már itt augusztusi belvizet, hirtelen támadó esőfelhőt, tikkasztó hőséget, vendégmarasztaló sárfoltokat. Szántók, gyepek, patakok, fasorok... minden évszakban más más hangok, illatok és egyedi hangulatok. Most, télen az elhagyatott tanyahelyek téli álmot alvó élő koronaként emelkednek a vízszintes tájba. A korona ékszerei az itt élő madarak, ölyvek, hollók, héják, sasok és az előlük rejtőzködő félénk, cincogó, szőrmés apróságok. De szabad itt félni az embernek is. Mikor erről a tájról mesélek mindig azzal kezdek, hogy jókat szoktam itt félni. Kell egy hely, ahol a modern ember jó nagyokat fél. A beláthatatlan távolságoktól? A természet erőitől? A műló időtől? Nem tudom a választ. A legijesztőbb talán az, ahogyan a modern ember elveszítette a túlélés képességét természetes közegben. Ijesztő, hogy milyen gyorsan fogy el az energia, az erő a fagyban. Lelki és izom értelemben egyaránt. Gépek nélkül a tájban.

7,5 óra havon ülés után lest bontottam és visszavonultam. Jó ideig a mozgalmas nap hatása alatt voltam, és talán vagyok most is még. Ezek a képek sokáig fogják idézni azt amikor egy ilyen szép havas téli napon a Nap felkeltét és a lenyugvását is láthattam, a közben lezajló történésekkel együtt. Ami csak egy átlag téli hétköznap volt ... az Alföldön.

(*Morning Show:

Kevesen tudják hogy hosszú évek alatt ez az adás kitartó társam volt lesezések során. Régebben volt olyan hogy 16 órás lesezés alatt hallgattam a neuralgikusabb időszakokban. A Morning Show nekem munkaeszköz. Társaság. Holt időszakok áthidalására, idegnyugtató célból is kiváló. Kevés ember bír 10 óra feletti időt eltölteni fotós lesben. Ez egy szellemi kihívás, idegrendszeri, gondolkozásbéli. Az tudja csak milyen ez a fajta bezártság aki próbálta már. És nincs attól szórakoztatóbb mikor a műsorban pont természeti téma van terítéken. Mind a 3 műsorvezető, Vadon Jani, Sebestyén Balázs és Rákóczi Feri is természet szerető, természeti témák iránt érdeklődő média szereplő. Az elmúlt 9 évben rengeteg témáról beszéltek a műsorban: Aranysakál, hiúz, medve, madarak stb stb. Állatmentésről és az állatkerttel kapcsolatban is állandó megszólalásaik, szakértőik vannak. Rengeteg természeti témával foglalkoztak, fel sem lehetne sorolni mennyivel. A legkedvesebb képeim készítésekor, a képek 80%-ában ők is jelen voltak. Hosszú utakon, több napos fotós projektek közben, hóban, esőben, nyári kánikulában, őszi szelekben egyaránt. Tómederben, erdőben, 2-3 kilométeres felmálházott gyalogutak közben, terepfelderítő utakon, több órás bringás terepbejárásokon egyaránt.)

Frissítés (2018.08.07.): A leírásban szereplő hatodik éves sasnak az idei évben elsőnek sikeres volt a költése. Egy fiókát röptetett.